TÓALMÁS

KÁNYA EMÍLIA

1828-ban született Pesten, a Deák téri gimnázium igazgatója, tanára, Kánya Pál leányaként. Édesapja házánál nevelkedett három testvérével együtt, ahol a kor vezető értelmiségi elitje vette körül.

1860 októberében megindult a Családi Kör. A Monarchia első női lapszerkesztője lett. Húsz éven át sikeresen irányította ezt a művelt magyar hölgyeknek címzett, valójában családi lapot. A kor vezető írói publikáltak benne, s Emília teret adott a kibontakozó női mozgalomnak is. Maga is részt vett a jótékonysági szervezetek munkájában, 1873-ban a nemzetközi nőkongresszuson a magyar nőket képviselte. 1880-ban azonban kénytelen volt megválni lapjától, s ezzel az irodalmi életből is kivált.

1884-tõl Fiuméban élt gyermekeinél, ahol 1901-tõl haláláig emlékiratain dolgozott. A Réges-régi időkről című kötet a legjobb írása, melyből egy tipikus és egyben mégis egyéni élettörténet bontakozik ki: az egyik első értelmiségi pályán működő magyar nőé.

Édesapja nővére Kánya Juli a Prónay családnál dolgozott, így Kánya Emília gyakran vendégeskedett Tóalmáson.

*

Kánya Emília emlékirataiban így ír:

„Meg kell mondanom, ki volt Juli néni. Édesatyám nővére volt,…Nagy szerepet játszott életemben a jó néni, és forró hálával áldom mindenkor emlékét.”

„Egyszer azonban Juli néni beteg lett (erre sem emlékszem, csak hallomás után tudom, kicsi voltam még akkor) és nagyanyám, egy Gömör megyei rokonával, üdülés végett elküldte Vihnyefürdőre. Ott ismerkedett meg Juli néném báró Prónay Albertnéval, aki nagyon megszerette a művelt és élénk lányt, és addig kérte levelében a nagymamától is, hogy jöjjön el vele Pestre, maradjon végképp nála, hogy végre csakugyan otthagyta csendes falusi otthonát és a bárónővel Pestre költözött, mint társalkodónője, barátnője. A bárónő, született Ráday grófnő, nagyon szerette Juli nénit. Két kisgyermeke volt: Elek és Albertin. Igen kellemes életet folytattak együtt. Báró Prónay Albert igen szép és finom ember volt, én később (mint serdülő leányka) is azt hittem, hogy szebb ember nincs is az egész világon. Nagybátyja, báró Prónay Sándor, aranysarkantyús vitéz, kamarás, kinek gyakran bámultam meg az életnagyságú arcképét már gyermekkoromban, nagyon öreg úr volt. (Albert báró, az ő fogadott fia, és birtokainak örököse volt.) Az öreg báró többnyire németül beszélt, lassan, vontatottan, és nagy tudományosság hírében állt. (Akkor nem tudtam, és még sok évig nem, hogy hazafias érzelmeihez sok kétely fért. Hogy jogosultan-e, nem emlékezem.) Ha jól emlékezem, báró Albert főispán is volt. – E házban lakott az én Juli néném. A báróné azonban kevés ideig lehetett vele, mert szegény meghalt, itt hagyta két kicsi gyermekét. A leánykát magához vette gróf Zayné, báró Prónay Albert nővére, és gyermekeivel együtt neveltette. Elek otthon maradt az apjánál és a nagypapánál, ahogy az öreg bárót nevezte. Ekkor már öreg leány volt Juli néni, aki annyira beleélte magát a Prónay család otthonába, és akit ők is úgy szerettek, hogy ott marasztották. Ő olvasott föl az öreg bárónak, ő ügyelt fel a városi nagyúri háztartásra, ő szerette és kényeztette Eleket, aki mellé nevelőt, francia mestert is vettek. Elekre már én is jól emlékszem. Frigyes bátyám játszótársa volt Eleknek, és gyakran fordultunk meg a Prónay-házban. Kivált amióta édesatyám nevelőül ajánlotta Tavassy Lajost, akit akkor még Teichengräbernek híttak. Boldog gyermekévek voltak azok. A báróék házában tapasztalt bőség, nagyúri életmód egy cseppet sem kisebbítette a mi egyszerű háztájunk varázsát. Juli néninél jó volt vendégnek lenni, de otthon megkezdődött a tanulás nagy munkája, melyre erősen ráfogtak. Az öreg báró egyszer azt vette észre, hogy a „kisleány” (mármint én), igen halovány és gyenge, és meghagyta Juli néninek, hogy ne csak a nagy szünidőt töltsem náluk Tóalmáson, hanem a húsvéti, pünkösdi ünnepek alatt is jobb dolgom lesz, ha kirándulok velük a jószágra. És így is lett.

És itt kezdődött tulajdonképp gyermekkorom fényes korszaka. Első kirándulásom alatt 8-9 éves lehettem. Kocsin utaztunk: Juli néni meg én, a szobaleány, inas, kocsis és – négy ló! A király se mehet pompásabban – gondoltam. Isaszegen, a később olyan híressé vált Isaszegen megebédeltünk, pihentünk – estefelé Tóalmáson voltunk. Egy kis dombon épült az egyemeletes kastély. Amikor a bejárat elé értünk és több szolga meg egy barna, élénken és hangosan beszélő öreges asszony bókolással, édes-mézes beszéddel fogadott – nagyon jólesett lelkemnek. Imponált a kastély, a sok hajlongó ember. Az az öreges nő, özv. Kapitányné volt a gazdasszony; aki – mint mondá – szívébe fogadott, amit éveken át pompás kalács, finom sütemények, vajas kenyerek és egyéb jókkal nagyon is bőven kinyilvánított.

Hát bizony, szép hely is volt az a Tóalmás. A nagy előcsarnokból egy széles lépcső vezetett föl az emeletre, ahol a lakószobák voltak. Olyan világosan emlékezem mindenre, hogy akár le is rajzolhatnék mindent, a szobákat, a bútort – én persze mindentől el voltam ragadtatva. A lépcső első szakasza után láttunk egy nagy ajtót. Ez a teraszra nyílott, mely az egész ház hosszát elfoglalta, és innét széles lépcső vezetett le a díszkertbe. Egy nagy paradicsomba! De először mégiscsak folytattuk utunkat a többi lépcsőn fölfelé, és előttünk volt a patkó alakú folyosó – nagy, magas, sötétbarna ajtókkal. A középső a nagy ebédlőbe vezetett – jobbra-balra pedig voltak a báróék lakosztályai, külön az öreg báróé, külön a fiatalé – s egy külön bejárat a mi három szobánkba, amely közül az egyik a szobalányé volt. Az első vacsorát, jól emlékszem, Juli néni szobájában költöttük el, inas szolgált föl és úgy bántak velem, mint egy nagy kisasszonnyal. Rettenetesen jólesett!

Másnap reggel az öreg báró úr kívánt látni, lementünk hozzá a nagy teraszra, ahol reggelizett. Vele kellett kávét és tejet inni, vajas kenyeret, kalácsot enni. Pedig én kissé féltem az öregúrtól, zöld selyemernyő árnyékolta a szemét, hosszú, sötétbarna kabát volt rajta, fehér finom batisztbodrok a mellén s a keze körül, mely ide-oda mozgott az asztalon. Lassan beszélt, és majdnem minden mozdulatát azzal kezdte: in der Tat [tényleg], aztán következett csak a jó tanács, hogy menjek futkározni a nagy kertbe. A réten túl, mi a terasz előtt terült el, egypár nagy lugas volt és két magas galambdúc, turbékoló vadgalambokkal, melyek nevetése úgyis felkeltette már figyelmemet. Bizony szívesen mentem oda, mert a jó öreg báró, akit, ha jól emlékezem excellenciásnak tituláltak, még feszélyezett. Oh, ez a kert!

Nagy fák két részre osztották, és mindenütt soha nem látott, ritka, külföldi bokor, virág, tengernyi rózsa. Az öregúr szenvedélye és saját alkotása volt ez a kert. Valahol [benne] emelkedett egy kis halom. Négy út vezetett föl reá. A tetejéről, ahol egy napóra állott, tág kilátás nyílt egy nagy rónára, a végén a Mátrával, alatta még [Jász]fényszaru tornyai is látszottak. Ez a domb szép zöld pázsittal volt kirakva, és gyönyörű rózsákkal volt beültetve, minden virágzott, isteni pompáról beszélt. Engem annyira meghatott, hogy itt e magányban sírni kezdtem és gyermekszívem hálával és buzgó alaktalan imádattal telt el a természet szépsége iránt. Soká bolyongtam a kertben, felfedeztem egy kisebb virágoskertet, egyik végében, mely sűrű ákácerdőcskével volt körülvéve, ismét egy lugast, ahol megpihentem és elragadtatva bámultam a tarka virágágyakat, ezernyi pompáját. Még egy kertet fedeztem fel, amelyben egypár nagy üvegház állott (ilyet se láttam még), egyszóval csupa boldogság, új benyomás tódult a lelkemre, szinte elkábultam tőle.

Magamhoz térített Juli néni pirongató szava, hogy ráijesztettem, nem tudta, hová lettem, ezt nem szabad többé tenni. Mert bármilyen jó is volt a néni, szigorúan vigyázott reám, és általában megkövetelte a rendtartást, az illedelmet. Nem volt olyan vidám lelkületű, mint kedves jó atyám, a testvére, de azért egyike volt a legjobb nőknek a világon. Csak szigorú volt nagyon.

Az első ebédre is jól emlékszem még. A nagy étteremben ebédeltünk. Óriási terem volt, a falakon, a plafonon élénk freskókkal [ahonnan] életnagyságú alakok mosolyogtak le reánk. Ott ismerkedtem meg először a mitológiai alakokkal, és még most is látom Cerest lengő kék ruhában, kalász kévével, gyönyörű gyümölcsökkel, Bacchust táncoló gráciákkal sat…

A báró kívánta, hogy az asztalnál egyem velük, mert nagyon jó és illedelmes leánykának látott. Hisz meglehet, hogy az voltam. De mégis jobb szerettem volna másutt enni és másutt lenni, és olyan keveset ettem, hogy akár azonnal még egy ebédet költhettem volna el, olyan helyen, ahol nem áll a hátam mögött egy inas és nem látom az öreg báró komornyikját az ő háta mögött, aki szintén fekete frakkos bácsi volt, és szánandó pillantásokkal kísérte evési kísérleteimet. És olyan nagy csönd volt a nagy teremben, olyan komolyan ment minden, hogy én minden pompás jó dolgom mellett hónapokig nem tudtam megszokni ezt az ünnepélyes, szertartásos étkezést. A feketekávét a szalonban adták fel, és ezzel ütött a felszabadulásom órája. Juli néni persze az öreg báróval bement; ott olvasott Leipziger Allgemeine Zeitungot neki, mint hallottam – és nekem ismét szabad volt a kertbe menni.

Nem az első napon történt, de pár hét múlva, egy ilyen szertartásos ebéd után, hogy szintén a kert hátterében valahol ribiszkebokrokat fedeztem föl. Egyszerre odasiettem és mohón bekaptam egypár marok ribizlit. Pompás volt! De egyszerre csak ijedelmes undor fogott el, mert a ribizlivel együtt megettem, de le nem nyeltem egy zöld mezei poloskát. Majdnem rosszul lettem, és évekig nem tudtam szívelni a ribizlit, olyan undorító hatással volt reám nézve ez a csemege.

Mindjárt ottlétem első napján az az öröm ért, hogy Juli néni átkísért a Brodszky családhoz (az öregúr tiszttartója volt a bárónak), csak az úton kellett átszaladnom (akkor még nem tudtam lassan menni) és egy barátságos földszintes ház fogadott, a ház előtt kerttel. Léces fakerítés mögött az udvar teli volt gágogó baromfival, galambbal – ezt se láttam még annak előtte. Brodszky felesége és a gyermekek igen kedvesen fogadtak. Sokan voltak, de hozzám legillőbb volt a legfiatalabb leány, Juli. A többi mind nagy volt már: Károly egy beteg fiatalember, aki valami lábbaja miatt mindig csak széken ült, és az egyik lábát a másiknak térdére fektetve vagy olvasott vagy pedig hegedült. Nagyon szépen. Sándor, szintén felnőtt fiatalember, akkor még kezdő orvosnövendék, kitűnően zongorázott, Molli, a legidősebb leány akkor volt menyasszony, egy vanyarci ispánhoz ment nőül, gondolom Bergnek hívták, Molli szépen énekelt, Juli is, és mind a kettő csinosan zongorázott. Ez volt aztán a kedves, mulatságos ház, én kimondhatatlanul jól éreztem magam ott. Brodszkyné páratlan jó, szelíd asszony volt – mintha kissé félt volna az urától, mindig olyan halkan beszélt, olyan nesztelenül tudott járni.

Ez a ház lett második otthonom, és Juli legjobb barátnőm. Okosabb volt nálamnál, de egyforma ízlésünk volt és jól illett egyik a másikhoz. Az udvartól elkülönítve volt egy másik udvar, azt Brodszky szép virágoskertté alakította át, ez volt a mi külön birodalmunk, bolondos, gyermekes hajlamaink termőföldje. Egy kicsi házat is csináltattak Julinak, olyan piciny szobával, hogy egész bútorzata egy asztalkából és két székből állott – oh, de milyen szép volt ez! A kicsi ablakokon fehér mullfüggöny, rózsaszínű szalaggal felkötve, az asztalkán egy virágokkal kifestett pohár, mindig friss virággal, egypár könyv – oh, édes gyermekkori barátnőm, eszedbe jut-e még az a mesébe való, édes valóság? A virágágyak mellett az egyik oldalán a kertnek vagy 4-5 lépcső vezetett föl egy kicsi dombra, azon gyeppad fogadott, és kétoldalt egy-egy kerek akácfa, e dombnak sokatmondó neve volt: Auróra domb! Egypár lépésnyire innen (meg egypár kőlépcsőn) egy négyszögű gödör, de mi barlangocskának híttuk, körös-körül egy kis kőpaddal és egy kőasztallal. Ez meg Ámor barlangja volt. E barlang fölé lugasszerűen felfutókat ültettek – és nem is a földön jártam én akkor, amikor ezeket a drágaságokat először megismertem. Oh, édes, aranyos gyermekkor! Milyen hálás vagyok, hogy részem volt benned! Hát mikor a jó néni a barlangba küldte a pompás uzsonnát: tejet, vajat, gyümölcsöt, amiket az én Julim azonnal zöld levelekkel és virágokkal feldíszítve tálalt föl. Babákkal már nem játszottunk, de Juli meséket olvasott, vagy énekelt, csodaszép meséket is tudott, és nevettünk, nem tudom min, és örültünk mindennek: az egész világnak.

De kedves jó Juli nénémnek nem tetszett az én gyakori látogatásom Brodszkyéknál. Ő is szerette, tisztelte őket, kedves, művelt emberek voltak, de Juli néném gyűlölte a henyélést, és folytonosan foglalkoztatni akart. Otthon a kastélyban Tavassy Lajos nevelő úrral kellett délelőttönként két óráig tanulnom, az írás művészetét kellett gyakorolni főképp, de verseket is tanultam – nagy örömömre: számolni is – amiben nem telt nagy örömem, és amiben teljes életemben nem tudtam „jeles” osztályzatot nyerni. De nehogy az egész délutánt elbolondozzam Julival a kis kertben, hát Juli néni kieszelte, hogy Brodszky Sándor tanítson zongorázni (már Pesten is tanultam) és rajzolni, amiben Sándor igen ügyes volt. Így mégis mindennap át kellett mennem Brodszkyékhoz és a szépművészeteken kívül maradt még elég időnk a mi édes mulatságainkhoz is.

De volt Tóalmásnak egy nagyszerű ritkasága is: az óriási park, amit messze földről jöttek látogatni. Azt hittem akkor, hogy a faóriások egyenesen az égnek nyúlnak, oly magasak voltak, az ember erdőségben járt, majd virágos réten, aztán a négy nagy tó, mindegyiken egy-egy sűrű sziget – gyönyörű angolkert volt! Az egyik tó partján egy kétoldalt nyitott oszlopos ház márvány padozattal (ha jól emlékszem Thészeusz templomának nevezték) – körös-körül erdőségnek látszó sűrűség váltotta föl a virághímes réteket, és ezek a nagy fák mindig susogtak, mindig meséltek valamit, amit ugyan nem tudnék elmondani, de akkor megértettem, és röpülni szerettem volna nagy boldogságomban! Aztán fürdőhelyünk is volt a két tóban – oda Juli néni is elkísért. Egy nagy ismeretlen világ volt körülöttem, és évekig ilyennek találtam újra meg újra, és ez vitte lelkembe a szépség isteni varázsát már gyermekkoromban. A nagy parkban, valahol a sűrűségben fedezett föl Tavassy egy szép kis tisztást. Ott csináltak ők Elekkel és egypár kertészlegény segítségével egy szép kis virágoskertet. Hogy dolgoztak mindannyian, és milyen büszkén mutatták be egypár hét múlva a báróéknak az ő munkásságuk eredményét!

A kastély nagyúri módon volt berendezve, de nem fényűzéssel. A nagy ebédlőben a bejáró ajtó mellett kétoldalt állott egy-egy kredenc, a falak mellett körös-körül 24 szék, egyik oldalon egy fekete zongora arany lábakkal és cifraságokkal: a boldogult grófnő tulajdona (ezt kínoztam zenei kísérletekkel), aztán egy óriási csillár, gyönyörűen csiszolt, fényes prizmákkal – egyéb itt nem volt. A báróék szobái kreton áthuzatúak, sok kényelem, sok ülőhely, nagy tükrök. Semmi különös, csak sok és nagy helyiségek, és olyan sok és jó levegő mindenütt! De volt valami megbámult nagyszerűség: a kínai szalon és hálószoba. Fehér tapétákon piros kínai rajzok, házak, fák, lehetetlen alakú madarak, és emellett volt egy nagyszoba, nehéz, selyemhuzatú bútorral, széles, nagy ébenfa ággyal, két ugyanilyen fekete, aranyos szekrénnyel, nagy aranyórával, csillárral. Ennek a szobának históriai emléke volt: Mária Terézia lakott és aludt itt egy-kétszer is tán, mikor Gödöllőre utazott Grassalkovich herceg látogatására. No, ez meg éppen csodaszámba ment előttünk, és boldogok voltunk, ha néhanapján, mikor szellőztették a szobákat, beeresztettek bennünket oda, különben mindig zárva voltak. Természetesen eljátszottuk Julival Mária Terézia királynő látogatását, és egyszer, mikor a másik szobában poroltak, csináltunk valami piros ágytakaróból királyi palástot, s ebben sétáltunk fel s alá nagy rangosan, hol ő, hol én, míg aztán Kapitányné kulcscsomójának zörgése megijesztett, és sietve tüntettük el vakmerőségünk jelvényét. Milyen nagyszerű volt olyan szobában lehetni, ahol egykor egy nagy királynő lakott és aludt! (Ez nem az első esztendőben történt, hanem egy más szünidő alatt, mikor már bátrabb voltam.)

Még egy helyiség volt a kastély körül, melyet nem tudok elfelejteni: a tehénistálló. De nem ám közönséges istálló, hanem már kívülről is magas, kerek ablakos, szép, oszlopos hosszas épület, a kastélytól nem messze. Amint föltárult előttem a nagy ajtó, hát látom jobbról is, balról is a sok szép tehenet, és balra egy jó nagy elkülönített helyet, mely egy ajtóval záródott, onnan tíz lépcső vezetett fel egy szobába, mely körös-körül korláttal volt ellátva, és csinosan berendezve egyenes pamlagokkal, asztalokkal, az egyik végében szekrénnyel, mely teli volt szép üvegedényekkel, asztalneműekkel. A korláton át láttuk a sok tehenet és leheltük be az egészséges istállólevegőt. Ezt is a boldogult grófnő kedvére csináltatták, aki gyógyítás végett gyakran ivott frissen fejt tejet, és vendégeket is fogadott itt olykor. Fájdalom, sem ez, sem a körülötte levő gyönyörű világ sem tudta őt megtartani az életnek! – Ott mindig nagyon szomorú voltam!

Milyen pompás kirándulásokat tettünk a környékre, a szőlőkbe gyümölcséréskor! Még most is látom a sok embert, amint puttonyba rakták a cseresznyét, a sárgabarackot, nagy szekerekbe állították, és úgy szállították a kastélyba, ahol a földszint tágas szobáiba elrakták. Oh, ez a sok áldás, ez a nagy bőség, gazdagság!

……

Hagyományos szokás volt a báróéknál a Szent István napján tartott nagy bál. Már a megelőző napon érkeztek a hintók úri dámákkal, fiatal leányokkal, fiatalemberekkel – nem is értem, hová tudták elszállásolni a rengeteg sok embert. Hát még a bál délutánján, este! Csupa szépségek hagyták el a hintókat és siettek fel a lépcsőn – és mikor este a nagy csillár gyertyáit meggyújtották, és a falikaros gyertyákat is, a zene szólt, s a vidámság hangos lett és mind táncoltak ezek a többnyire arisztokrata hölgyek – ah, az tündéri látvány volt! Én csak titokban, egy mellékhelyiségből néztem e tündérvilágot, nekem ott nem volt helyem, de nem is mentem volna be a nagy fényességbe. Ez volt az első bál, amelyet életemben láttam. Az öreg báró úr is szobájában maradt, és csak egypár öreg úr kereste föl kis időre.

Ez a jóságos öreg báró a jövő évben, 1839-ben, nagy bánatot okozott nemcsak családjának, de igazán nekem is, halála által. Egész kis gyermekszívem tele volt mély bánattal, már amennyire egy gyermekszív erre képes. De most már tudtam, éreztem, hogy aki így tud szeretni gyermekeket, idegen szegény gyermekeket, mint mi voltunk, annak jó embernek kell lennie. Engem nem vittek el a temetésre, tél volt és beteges voltam, féltettek. Juli nénémet nagyon fájdalmasan érintette a csapás. Végtelenül tisztelte és szerette az öreg bárót, társalgása, tisztult életnézetei valóságos tanulmányok voltak, említette még évek múltán is, hogy a legtöbb lélekemelő olvasmány ismeretét neki köszönhette, gyakori felolvasásai által.

Egypár héttel a haláleset után Prónay Albert báró felkérte Juli nénémet, hogy ne hagyja el a házát, ha nagybátyja nincs is többé, de folytassa gondoskodását, mint eddig, a szokott feltételek mellett. Úgy is lett. Nem változott meg semmi külsőleg, de még nekem is hiányzott a szép, fehér arcú, gyenge öregember, és Juli nénémnek sem volt kinek felolvasson, kivel elbeszélgessen, kitől tanuljon, kinek adja meg azt a hódoló mély tiszteletet, mellyel az öreg bárónak tartozott. – Rám nézve sem igen hozott változást ez a haláleset. Nem jártam már ugyan annyit a bárói családhoz, és Juli nénihez, mert most már otthon kellett tanulnom, ami komoly kötelességszámba ment. De azért a szünidőt mégis Tóalmáson töltöttem, mert egész éven át beteges voltam, és ide küldtek erősödni. Sokat tudnék írni erről a gyönyörű életről, kicsi élményekről, melyek a gyermek előtt nagy események voltak, és amelyeket nemcsak hogy most, 72 éves koromban sem tudtam elfelejteni, de amelyeket valóságosabban látok magam előtt, mint a későbbi évek élményeit.

……

Tizenhárom éves lehettem, mikor a gyakori tartózkodásomnak a Prónay családban véget vetett a sors. Juli néném elhagyta a bárói családot, ezáltal fényesen bizonyította be ismét önfeláldozó nemes lelkét. Volt ugyanis még egy nővére: Zsófi, férjezett, akinek igen durva férje volt. Évekig voltak együtt, három gyermekük született, de mikor Zsófi néném leveleiben (Gömör megyében lakott) egyre keservesebben panaszkodott, hogy sorsa egyre borzasztóbb, férje emberfeletti mód kínozza, mindenét elprédálja, sőt tettleg is bántalmazza, ekkor Juli néni Gömörbe utazott, meggyőződött a panaszok igazságáról, és elhozta a testvérét, három gyermekével együtt Pestre. Egypár hétig még a báróéknál maradt, míg egy kis háromszobás lakást talált, és oda költözött ő is. Híven megosztotta kis tőkéjének kamatjait nővérével, és nevelte gyermekeit szeretettel, odaadással (még egy-két idegen leánykát is fogadtak magukhoz), a fiúkat iskoláztatta. Vilma, a legnagyobb, valamivel fiatalabb volt nálamnál, azt is taníttatta. És a kedves Juli néninek egyszerű körülmények között kellett élnie, mikor sok éven át megszokta a nagyúri kényelmet, de azért sohasem hallottam őt panaszkodni, és örömmel segített nővére baján. Báró Prónay Albert kezelte kis megtakarított vagyonkáját, és elismerése jeléül életfogytáig való nyugdíjban is részesítette háza és családja oly hosszú éveken át hív társát és segítőjét. Nem is volt azután többé Juli néni a báróéknál: Elek báró elvégezte az iskoláit és katonaintézetbe került. Sohase láttam többé sem őt, se édesatyját. És ezzel bezárult az almási aranyos kapu, mögötte maradt a bűbájos Tóalmás ezer szép csudáival, gyermekkorom fényes élvezeteivel, melyekre reszkető, hálás örömmel gondoltam teljes életemben! Kincsesbányája volt ez ifjúságomnak, de azért nem fogott el a búbánat, mert az otthoni élet is élvezetet nyújtott, boldoggá tett.”

Irodalom

Kánya Emília: Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai.

 Bp. Kortárs, 1998. 12-27. p.

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat